Előző cikkemben tettem egy ígéretet, hogy több kioktatós, jól megaszondós cikket nem írok, ezt mégis megszegem, ennek a fő oka, hogy a lent leírt gondolataimat az előző cikkembe szerettem volna sűríteni, még sem tettem, mivel így is hosszabbra sikerült mint számítottam, így a kimaradt gondolatoknak szentelek még egy blogbejegyzést.
Az 5. atletikus képesség
Alapvetően négy féle ún. atletikus képességeket különböztetünk meg ezek pedig a következők: erő, állóképesség, hajlékonyság, gyorsaság. Ezek mértéke, és meghatározott kombinációja mutatja meg, hogy adott sporttevékenységet milyen szinten, és hatékonysággal végzel. Én ezt kiegészíteném még egy ötödik (és egy hatodik, ez a koordináció, de erről most nem lesz szó) kompetenciával, ez pedig az intelligencia.
Az edzésre és a sportéletedre vetítve ezzel a képességeddel tudod megtervezni az edzéseidet, értékelni eredményeidet, következtetéseket levonni belőlük, majd meghatározni a jövőbeli fejlődési utad. Továbbá ez a képesség felelős azért hogy elismerd sporttársaid teljesítményét, a nálad alacsonyabb szinten lévőket tanácsokkal lásd el, alázatot gyakorolj, a nálad erősebbek, ügyesebbek felé, és nagyon fontos más sportágak, mozgásformák felé is! A későbbiekben ezt kívánom részletesen kitárgyalni. Ha erre a képességre maradéktalanul szert teszel, akkor a sportágadban mutatott teljesítményedtől függetlenül sportembernek nevezheted magad.
A focistáknak a nagy része meleg, elesnek a saját lábukban és sírnak, egy labdát kergetnek mint a hülyegyerekek 90 percen keresztül. Közösségi oldalakon körülbelül ezekkel a sztereotípiákkal találkozok nap mint nap, és őszintén szólva a gyomrom kifordul tőle. Persze a futballhuliganizmus, a stadionépítések, és a szégyenteljes 8:1 érthető módon azért borzolja a kedélyeket, de fel kell fogjad, hogy ez is egy sport. Egy olyan sport mely rendkívüli állóképesség, kreativitás és ügyesség kombinációját igényli. Aki a futball keretein belül az élsportba jut, annak bizony rendkívül sok munkája van benne, de aki amatőr szinten űzi ő is képes tőle testileg is szellemileg fejlődni.
A következő a sportrúdtánc. Ez a sport főleg hölgyek, (de van hogy urak körében is) egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Sokan képesek ezt a sportágat összekeverni a bárokból ismert fizetett lotyók rúdtáncával, pedig ez nem az. Ez egy sport, melyben látható eredményt csak nagyon sok munka és gyakorlás árán lehet elérni. Szükséges hozzá, illetve fejleszt egy tornászos erőnlétet és hajlékonyságot. Higgy nekem, hogy a rúdtáncos hölgyek akik komolyan csinálják, rohadt erősek, ügyesek, nem mellesleg vonzóak is.
Ha súlyokkal edzel, nem leszel az igazi erőnek a birtokában, megsérülsz, tolókocsiban végzed, és a testépítők, meg az erőemelők ráadásul egytől egyig bűn ostobák és bunkók. Hát ha így gondolkodsz, bizony van egy rossz hírem számodra, megállapítom hogy gyökér vagy. Ez a mentális ferdülés nagy valószínűséggel a Fegyencedzés agresszív és egyben ostoba propagandájának köszönhető. Ezekhez a sportágakhoz, természetüknél fogva elengedhetetlen a külső súlyok használata. Persze mindent lehet ésszel, és ész nélkül is csinálni, megnyugtatlak a fegyencedzésbe, meg a sztrít vörkáutba is le fogsz sérülni, főleg ha annyi agyi képességed van, hogy ilyeneket jelentgetsz ki. A testépítéshez, erősemberkedéshez (utóbbihoz meg pláne) – ha valaki komolyan csinálja, kell egy elég erős elhivatottság. Ezeknek a sportolóknak ugyan úgy meg kell izzadni az edzéseiken, és figyelni a kajájukra mint (jó esetben) neked. Te meg gyökér módon beszólogatsz nekik… Most mondd meg hogy van ez?
Hogy korrekt legyek, a nem feltétlenül általam választott mozgásformákat védtem eddig, de most azért áttérnék saját házam tájára. Rend szerint meg szoktam kapni, nem túlságosan edukált életformáktól, hogy „nincsen lábam”. Dehogy nincs, akkor min járok? Hidd el hogy szoktam, és aki komolyan veszi a saját súlyos erőedzést szokta edzeni a lábait, egy szaltóhoz nekem is kell egy rugalmas láberőnlét, és a másik nagyon fontos, a többi testrésszel összehasonlítva, a két lábon található a legnagyobb izomtömeg, eme hatalmas izomtömeg edzésének hormonális hatásait kihasználva, áttételesen tudom fejleszteni a felsőtestem is. (Ugye az emberi test nem aránytalanítható a végtelenségig). Persze a túl vastag láb, a különböző erőelemeknél kifejezetten hátrány, és a lehetőségekhez mérten próbálom vékonynak, de mellette erősnek tudni a lábaim. Mint minden sportágnak meg van a sajátos testalkata, így ennek a mozgásformának is. Persze ezt legfőképpen a hétvégi gyúrósoktól kapom, aki komolyabb eredményeket ér el, vele érdekes módon ki tudok építeni egy kölcsönösen elismerő viszonyt.
Történt egyszer, hogy egy internetes közösségi csoportba osztottam meg ezt a videót, főszerepben a Pekingben győztes gyűrűgyakorlattal. Valakinek csak annyira futotta a képességeiből, hogy megállapítsa hogy így könnyű mert nincs lába. Ez a megjegyzés kissé feldúlttá tett.
Na akkor most jön amitől szerintem egyszer infarktust fogok kapni. Ezt tipikusan olyan videók alatt lehet olvasni (bár párszor én is megkaptam), hogy „ő tornász neki könnyű” általában olyan emberektől, kiknek vajmi kevés közük van a sporthoz, és jobbára csak irigyek. Ez normális dolog szerinted? Szerinted ő ennek a szintnek az elérésével nem szenvedett meg, nem dolgozott érte ugyanúgy? Értelmes embernek hiszed magad hogy a „tornász” jelzőt már-már szitokszóként használod? Én nem tartalak annak, hanem csak gyökérnek.
Az előző gondolathoz kapcsolódik a mostanában divatos „nem vagy real”, kifejezés, először a nyers fordítást alkalmazva azt gondoltam, hogy valaki a létezésemben kételkedik, nem is vettem magamra, sajnálattal konstatáltam, hogy biztosan túl sok mátrixot nézett. Rá kellett jönnöm a szomorú igazságra, ez annak szól, ha egy erőelemet feszesen tartok, spiccelek, nem kalimpálok a lábaimmal, és nem ugrálok össze vissza. Én úgy gondolom, ha arra adom a fejem, hogy erőelemeket tanuljak meg, azokat meg szeretném csinálni szabályosan, úgy ahogy az le van írva, ha sikerül ezt elérnem, tehetek egy pipát, és már is mehetek tovább egy erősebb végrehajtási formára. Természetesen attól, hogy szabályosan csinálok egy erőelemet még messze nem leszek tornász (elmondom neked, hogy a tornának a leges-leg kisebb szegmense az erőelemek). Ha te még is (mondjuk mellső függőmérleg közben, vagy ahogy te hívod front lever) kalimpálni, meg fejet rázni óhajtasz, ám legyen én nem szóllak meg érte. Cserébe azt kérem, hogy ne vedd el tőlem azt a jogot hogy real, vagy esetleg original lehessek, csak azért, mert én próbálok valamit szabályosan csinálni.
Ő nem real, ilyen erővel igazi ember nem redelkezhet, csak a mátrixban.
Konklúzió
A felsorolás korán sem teljes, írhattam volna akár a crossfiteseket ért sérelmekről is, a lényeg viszont remélem át jön, és szívből remélem akinek inge magára veszi. Úgy vettem észre, hogy egy adott sportolónál a teljesítménye növekedésével egyenes arányban nő az a bizonyos 5. atletikus képessége, a sport-intelligenciája. Ez magával vonja azt a feltevést, hogy az igazán profi sportolóktól soha nem hallunk más, alternatív sporttal kapcsolatos előítéleteket, rossz indulatú mocskolódásokat (ebből nem következik, hogy egy kevésbé nagy eredményeket elérő sportoló viszont buta, ő is lehet rohadt intelligens), a más sportágakban elért sikereket elismeréssel konstatálják. A sztereotípiák melegágya inkább a „megvettem a fegyencedzést oszt egy hónapja nyomom”, „bevágom a tömegnövelőt meg a nitroxint oszt ki leszek baszva” „geci járok ememára aszt szájba foglak baszni” típusú életrevalótlan gyökerek, kiket a saját sportáguk nagyjai is szégyellnek.
Szerény és utópikus véleményem szerint mindenkinek, akinek valamilyen formában köze van a testedzéshez, egy nagy közösséget kéne alkotnia, ahol egymást segítjük, és elismerjük egymás munkáját, aki erre nem képes azt viszont ebből a körből ki kell taszítani.
